Egy repülőgép nem az a munkahely, amiről szívesen képzeljük el, hogy a személyzet vicces kedvében különféle poénokkal szórakoztatja egymást mondjuk 10000 méter magasan. Kinga, aki a 90-es években légiutaskísérőként dolgozott, szerencsére földi sztorit küldött, ami poénnak indult és hepienddel is végződött.
Még abban az időben történt, amikor a repülőgépek személyzete minden egyes úton, készpénzben, dollárban kapta meg a napidíját, ráadásul jó néhány járat "ottalvós" volt. Kijevbe mentünk, egy köztudottan vidám, nagyhangú kapitánnyal, akinek mindig volt egy-két vicces beszólása a személyzet női tagjainak. Ahogy ilyenkor lenni szokott, kora este megérkeztünk a szállodánkba, és miután lepakoltunk, kapitányunk javaslata alapján összegyűltünk a hotel éttermében. Az sem volt meglepő, hogy Balu kapitány (nevezzük így) már akkor feltűnően vidám és enyhén alkoholszagú volt, amikor leérkezett, köztudott volt róla, hogy "szolgálaton kívül" szereti az italt. Mi, "lányok", ahogy általában nevezett minket, persze nem tartottuk vele a tempót, de így is egyre vidámabb lett a társaság, a végén annyira, hogy kitaláltuk, vessük bele magunkat a kijevi éjszakába. Balu kapitány viszont már nem volt abban az állapotban, hogy a saját mozgását nagyon koordinálni tudja, sőt az összefüggő beszéd is nehezére esett, de azt egyre hangosabban és erőszakosabban mondogatta, hogy "vigyétek a pénztárcámat lányok, játszatok!" (A kijevi éjszaka egyébként tényleg ennyit jelentett, a szálloda melletti kaszinón kívül nem sok helyre mehettünk volna...) Erikát, a csapat rangidősét nem kellett félteni, a harmadik felszólításra azt válaszolta, hogy "rendben, lányok irány a kaszinó, verjük el a kapitány pénzét!", és elvette a tárcát. Balu kapitány egyre jobban kókadozó fejjel a szálloda bárjában maradt, mi pedig a napidíjával pár perc múlva a kaszinóban. Addig vicces is volt a játék, míg a pechünkön nevetgéltünk, mert piros jött, mikor feketére tettünk és fordítva, hiszen az legfeljebb a kapitány pechje volt. De amikor a 200 dollárnyi zsetonunk teljesen elfogyott, akkor azért elgondolkodtunk, hogy reggelre már semmi viccet nem találunk a dologban, nem beszélve kapitányunkról, aki talán nem is emlékszik rá, hogy ránk bízta a tárcáját. Az utolsó ötven dollárját is beváltottuk, lesz ami lesz alapon, és akkor már teljesen józanon, igencsak a roulette-kerékre koncentrálva másfél óra alatt visszahoztuk az eljátszott pénzt. Ahogy egyenesbe jöttünk, futottunk is vissza a szállodába. Másnap reggel Erika adta vissza a pénztárcát, aminek történetére Balu kapitány nem nagyon emlékezett, igaz a kaszinóban történtekről nem számoltunk be részletesen. Az utasok beszállítása előtt még szóba került a dolog köztünk, "lányok" között, és csak örülni tudtunk, hogy a vicc végül jól sült el.
Mi meg csak abban bízunk, hogy a kapitányok általában kipihenik magukat egy-egy ilyen vidám este után.
